Szentesi Zöldi László: István, a királynő

Intézzük el gyorsan Alföldi legújabb átiratát: bődületesen silány produkció.

Érthetetlen módon nem az István, a királynő, de még csak nem is a posztmodern István, egy király címet kapta, hanem régi, kellemes emlékeink meggyalázásaként az István, a királyt. Na most, tegye fel a kezét, aki megérti a konfliktushelyzetet, az István és Koppány között feszülő ellentétet, ha nem ismeri az eredetit! Ugye, ugye: így jár az a rendező, aki Vidnyánszky Attila nyomasztó tehetségének kínzó kérdésével fekszik és kel, magát áldozatnak mutatja, fájdalmával telehaknizza a magyar sajtót – a végén már a cselekményre sem jut ideje, csak önmagára és hóbortos kényszerképzeteire.
És most, ezen a ponton, eresszük el fájdalmasan Alföldi rendező kezét. Megígérjük, hogy jelen cikkünkben nem idézzük többé meg őt, sem rózsaszín ködét, hagyjuk a piszkos munkát másra, vannak itt sokkal komolyabb tanulságok.

Sok világklasszis labdarúgó hagyja abba a csúcson, nem bohóckodik tovább kisebb csapatokban. Az ABBA együttes sem hajlandó újra összeállni, mert úgy akarnak megmaradni az emberek emlékezetében, ahogyan annak idején megszerették őket. Időben lelépni a színről: a legnagyobbak kiváltsága. Pénzért, hiúságból, ostobaságból részt venni ócska darabokban, társtettesnek szegődni politikai üzengetésekhez, lelkiismereti alkut kötni önmagunkkal – nem művészhez illő magatartás.

Udvaros Dorottya és Blaskó Péter, hogy csak két jeles színművészünket nevesítsük a mostani produkcióból, látványosan lerombolja az életművét, amikor a botránydarabhoz a nevét adja. Mert mit gondoljon a néző, ha nem azt, hogy ők is börtönnek látják a hazájukat? Hogy az egyház lényege a kegyetlenség, hogy nácik korzóznak mindenfelé, hogy tahó magyarok hordanak bocskait? Udvaros és Blaskó… Ők vérbeli színművészek, és mégsem tudtak nemet mondani.

Nagy Feró és Varga Miklós. Két félisten a múltból. S bizony, az a múlt már annyira távoli, hogy talán maguk sem tudják, milyen érzés, ha ők fújják a passzátszelet. Ezúttal egyfajta önalázásba torkollik a jelenet: amikor az ember önmaga paródiájaként előtántorog egy Trabantból, és ezért gázsit is kap, akkor tényleg ideje nyugdíjba vonulni. A Beatrice zenekar, a nonkonformizmus hajdani zászlóshajója már a távoli múlt. Nagy Feró ma azoktól kapja a sarzsiját, akik ellen meghirdette igéit 1979-ben, és a „tehetségkutatás” után újabb szócikket fogalmaz magáról a celebidiotizmus szótárában.

A végére hagytam az István, a király szerzőpárosát. Talán meglepő, de voltaképpen Bródy János az egyetlen pozitív szereplő ebben a történetben. Ő ugyanis — ellentétben a kifakult sztárokkal — pontosan ott áll, ahol 1990-ben. Akkor SZDSZ-nek hívták a klubot, ma nincs nevük, de ahogyan annak idején Tini koncerten is kitűzte magára a pártlogót, ma sem tagadja meg a politikai ízlését – és komolyan mondom, ezért elismerés illeti.

Szörényi Levente azonban már más tészta.

Ha valaki képes elmagyarázni, hogy az az ember, aki a Pilisben táltos­telepek után szimatol, ugyanaz, mint aki most magyargyalázáshoz és nemzeti szimbólumaink megcsúfolásához adja a nevét, isten bizony, kap tőlem egy Illés-bakelitet. Szörényi Levente talán erőszakos és anyagias környezete nyomására, talán belső zavarodottságában, talán egyszerű jellemgyengeségből szépen, komótosan szembeköpte saját magát. Nem a politikai táborok közötti szambázás, még csak nem is önmagának ellentmondó nyilatkozatai, hanem a nagyság látványos hiánya a legfájdalmasabb újdonsült személyiségében. Az még rendben van, hogy produkciós irodájával állandóan újabb rétegeket hánt le az István, a királyról (ez logikus is, hiszen újabb keletű zeneműveiből egy füttyszónyi sem maradt meg bennünk, az ember csak kínos diszharmóniára és önismétlésekre emlékszik), ehhez joga van, végül is ő a szerző. Nagyobb baj, hogy az eredeti felálláshoz képest, amelyben mégis csak klasszisok tolongtak Sebestyén Mártától Vikidál Gyuláig, mára eljutottunk szegény Feke Pálig és a gázoló Buciig. A régi Szörényi Levente valaha csípős dallal válaszolt volna a pénzhatalomnak, a mostani talán a kérdés feltevéséig sem jut el, lehajtott fejjel a kasszához járul, és félénken százalékot kér magának.

Végezetül szeretettel gratulálunk mindazoknak, beleértve a polgári Magyarország hivatalosságait Budapesttől Szegedig, akik finanszírozták és beengedték a Dóm térre ezt a produkciót. Mint hallom, hamarosan a fővárosban és talán máshol is láthatják majd a kíváncsiak, amint a Szent Korona börtönbe zárja a magyarokat, s megtapasztalhatják, hogy István-Orbán kegyetlen állat, aki náci tisztekkel kínoztatja a másként gondolkodókat.

Azt hiszem, most pont erre van szükségünk.

Forrás: Facebook/Szentesi Zöldi László/Magyar Hírlap

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>