Ághassi Attila: Így rohad szét a magyar futball

 

  • A magyar futball hanyatlása a hetvenes években kezdődött.
  • A vereségek utáni győzelmek elhomályosították a problémákat.
  • Az edzőképzésben a belterjesség a jellemző, a magyar edző nem nyitott, és nincs nemzetközi rálátása a sportágra.
  • A játékosválasztásban az izoláció, a bezárkózás és a korrupció a jellemző.

A magyar futball betegségéről már a nyolcvanas években is sokan írtak, nemcsak Végh Antal, aki hűen érzékeltette a viszonyokat, de az igazi dráma már a hetvenes években elkezdődött. Zsolt Róbert 1978-ban megjelent Sportolók és sporterkölcsök című könyvéből tudjuk például azt, hogy az edzésen a letűzött karók között nemcsak az élvonalbeli, hanem válogatott futballistáknak is nehéz volt átszlalomozniuk.

Elmaradt a szembenézés

A játékosok már akkor sem szerettek edzeni, és ha egy súlyos nemzetközi kudarc után meccset nyertek, a már akkor is süllyedő nívójú, bundától hemzsegő NB I.-ben az edzők rögtön megbocsátottak.

A mostani élvonalbeli csapatok és a korosztályos csapatok sem edzenek keveset, a baj inkább annak minőségével, hatékonyságával, intenzitásával van. Egy példa: amíg Magyarországon még a kilencvenes évek közepén is Cooper-teszteket (12 perces futás 2800 méteres szinttel) futottak a játékosok, máshol már rég a sok rövid távú sprintre helyezték a hangsúlyt, leginkább a labdás sprintre, amivel a szerencsésebb futballfejlődésű országokban a labdás kondíció csodákat eredményezett. Fontos lett továbbá a gondolat sebessége is már a helyezkedésnél (azaz akkor is gondolkodjon a játékos, amikor nincs nála a labda). Ezek eredményeit tapasztalhattuk meg testközelből Hollandiában.

Amíg itthon egy akadémista nem fejlődhetett, mert kevés energiával is magabiztosan hozta az eredményeket magyar viszonyok között, és nem volt rákényszerítve a hosszú távú koncentrációra, külföldön ez már nem fért bele. Ha akadt is olyan magyar akadémista, akit leigazoltak például a Liverpoolhoz, először azon kellett változtatnia, hogy ne lassan hozzon meg egy-egy döntést. Ez azonban megkésett fejlődés, tovább már nem kellettek, mert nem értették meg a játékot.

Láthattuk, nem is feltétlenül az angol a helyes irány, először Hollandia felé kellett volna az utat venni, először az ottani sebességre kellett volna felgyorsulniuk az érintetteknek, először abban a közegben kellett volna a figyelemkoncentrációt kiteljesíteni. Azonban a legtöbbször más érdekek kerültek az előtérbe – a menedzser és a tulajdonos pénze –, a fejlődéshez ideális közeg megtalálása nem számított.

El is jutottunk a tehetséggondozáshoz, a tehetség kibontakoztatásához. A folyamatos fejlődés nem volt adott. Amikor azt gondoltuk, hogy valaki jó helyen van, mert leigazolta egy külföldi sztárcsapat, csak a felszínt kapargattuk, az ottani nagy klubok büdzséje ugyanis megengedte, hogy akár negyven Németh Krisztiánt vagy Kádár Tamást igazoljanak le, fizessék őket, nekik ez nem tétel, és az ottani gazdasági modellbe úgy van beépítve a fiatalokra elköltött pénz, hogy ha csak egy bekerül a nagy csapathoz, már megtérült a klub befektetése.

Szintén csak a felszínt érintjük, amikor ez edző és az alany elhivatottságát említjük, ami csak az alap. Ha a 320 ezres Izlandon sikerült mostanra olyanokat kinevelni, akik a Sampdoria, a Verona, az Ajax és a Tottenham kezdőiben vannak, könnyen megállapíthatjuk, hogy ők is lényegesen előttünk vannak ezen a területen.

Mert jobban megértették, hogy egy adott játékhelyzetben egy fiatalnak több variációval is kell rendelkeznie. Nem elég, ha csak egy megoldást tud. Lennie kell a fejében több alternatívának, és azokat is készségszinten kell fejleszteni. Megértették, nem cselezni kell megtanítani, vannak annál fontosabb dolgok. Az ukrán Sevcsenkót sem tanították cselezni, de a fontos játékhelyzetekben adott válaszait úgy kezelték, hogy a tankszerű megindulásait is megtartotta. Szalai Ádámmal is külföldön taníttatták meg, hogy kell a kapu elé érkeznie. Erre itthon nem volt kapacitás.

Nálunk elég megnézni, milyen válaszokat adnak a szakértők egy-egy BL-meccs előtt, közben és után. Lehet irigyelni a vajdaságiakat vagy a felvidékieket, hogy náluk kik mondanak véleményt egy-egy játékhelyzetről, Boban, Suker, Mihajlovics, Patrik Berger ül a stúdióban, nálunk Bognár György, aki szerint a holland bajnokság nem jobb a magyarnál, aki pénzt mert volna tenni a magyar győzelemre, és aki semennyire sem érzi felelősnek magát az 1-8-ért. Nálunk sokszor a magyar szakértőnek eszébe sem jut, mert nem érti a játékot, ami kint vitát generál.

Amikor nálunk valakitől szakértői véleményt kérnek, azt válaszolja, az Arsenal–Dortmund-meccs azért lesz jó, mert mindkét csapat gólra játszik. Honnan is érzékelné ő, hogy milyen párharcok lesznek befolyással a meccsre, amikor Magyarországon a párharcok nyerése nem tananyag.

Ebből tanulj, tinó

El is jutottunk a tananyaghoz. Szalai László, az edzőképzés új vezetője elhűlve számolt be arról, hogy miként kaphattak úgy képesítést utánpótlással foglalkozó, de suksükölő edzők, hogy azt sem vizsgálták, milyen a viszonyuk a gyerekkel, és a gyerekeknek szánt edzést felnőtteknek, a társaiknak tartották. Ők persze értették, hogy vizsgázó társuk mire gondol, míg egy gyerek ezt már nem biztos, hogy ugyanígy megérti.

Arról nem beszélve, hogy a futball szeretetét kellene ezeknek az edzőknek átadniuk, pedig nem biztos, hogy ők maguk élnek-halnak érte, csak megélnek valamiből. A felelősségük pedig azért fontos, mert a nyolc-tíz éves gyerek sokkal hitelesebbnek látja az edzőjét, mint az édesapját. Ezek az edzők nem ritkán következetlenül építették csapataikat, azok is bekerültek, akiket hangosabban követeltek a csapatba.

Az olykor ellenszélben küzdő Szalai László ezért is a szellemi szintemelést hangsúlyozta, és azt sem hagyta, hogy korábban jó játékosok automatikusan felvételt nyerhessenek az edzők közé, miközben nincsenek tisztában például az aerob edzés fogalmával. (Egy év alatt egymillióért edzők születtek, nem számított, milyen elképzettségük volt.)

De ha egy romlott közegből kerülnek ki edzők, akik kényszer hiányában már az alapoknál sem hozták ki tudásuk maximumát, hogyan lehet elvárni tőlük, hogy követeljenek. Hogy lehetnek ők hitelesek? Ez egy olyan spirál, amiből csak a külföldi edzőkkel lehetne kitörni, és már az akadémiáknál rájuk van szükség, hogy  neveljenek. A felcsúti Puskás Akadémián dolgozó portugál Manuel többször is szóvá tette, hogy a gyerekek lábtartása rossz, amire egy ottani magyar edző, Dajka László azzal válaszolt, hogy genetikailag nem alkalmasak a magyar gyerekek. Kiragadott a példa, és sokan vannak ezzel így, ők ugyanúgy futballból élnek továbbra is.

És hát a korábbi edzőképzést irányító Mezey György is felmentette társait, szerinte ennyi gyerekből, amennyien Magyarországon focizni akarnak, nem lehet sztárt nevelni, holott a számok mást igazolnak.

Amíg valaha volt jó játékosok – kizárólag az érdemeik elismeréseként – megbízást kapnak, abból nemigen lesz eredmény.

Mi lehet ezek után a kapitány feladata?

Magyarországon régebben az is előfordult, hogy egy korosztályos válogatott nem négy védővel játszott, miközben az idősebbek már igen, de aztán a nagy válogatott újra nem a négyvédős szisztémát erőltette, ezzel szemben például a spanyoloknál a tananyag húsz éve mindenhol ugyanaz. A játékrendszer La Corunában és Albacetében is ugyanaz, nálunk, amit Nyíregyházán megtanítanak egy jobbhátvédnek, azt Szombathelyen már másként tanítják.

A kapitány felelőssége, hogy ugyanazt a játékrendszer követelje meg valamennyi korosztálynál, ugyanúgy gondolkodjon a futballról a 15 évesek edzője, mint a felnőtteké. Nevezhetjük ezt filozófiának, amit Miroslav Beranek Debrecenben hiányolt (a cseh 2006/07-ben volt a debreceniek edzője).

De menjünk tovább. Az sem árt, ha egy kapitány a nemzetközi trendekkel tisztában van. Tudjunk 4-2-3-1-ben is, de ha a helyzet úgy hozza, a 4-4-2-ben is játszani, és csapata meccs közben is tudjon átállni.

És talán az is elvárható, ha már az itthoni mezőny hártyavékony elitjét megismerte, hogy a határon túli magyarokat is figyelemmel kísérje.

A franciák hollandok kitárták a kapukat, a svájci vagy a német válogatottban látni, mennyi bevándorló gyereke van, addig mi még azoktól is irtóztunk, akik magyarul beszéltek, csak éppen más, olykor veretesebb futballkultúrában nőttek fel. Nálunk az egyébként szombathelyi Garics Györgyöt is sikerült elveszíteni – osztrák válogatott lett –, aki a Bologna folyamatosan játszó jobbhátvédje, és nem kell mondani, mekkora űr van nálunk azon poszton is.

Nagy a gyanú, hogy a Juventusban edződő Varga Attilát nem ismeri a hazai szakvezetés, a nyáron a Cataniába kerülő Gyömbér Norbertről sem biztos, hogy sok információjuk van. Előbbi 18 éves szlovák védő, utóbbi 21 éves védőként védekező középpályásként is alkalmazható felvidéki játékos. Még most sem késő felvenni velük a kapcsolatot, ehhez egy kapitány kevés, de ha az MLSZ megbízásából egy mindkét országban elismert ember, akár korábbi játékos becsenget a szülőknél, minden egész más. Ugyanez Erdéllyel is megvalósítható, a kolozsvári Sepsi László középső védő, megfordult Portugáliában is. Antal Liviu (Galati, román bajnok volt) vagy ott van Bikfalvi Erik (Steaua-nevelés, most az ukrán Lucsban játszik), aki menedzserén keresztül ajánlkozott is.

Egervári egy nevet ugyan bedobott, Andrian Marcusét, akit mikor erdélyi kollégáknak említettem, nem is értették, miért ő a kiszemelt. Azóta a ligautolsó Kaposvárban látjuk teljesítményét.

Ezzel együtt azt is lájuk, mi inkább az elszigeteltséget és a belterjességet választottuk, a külföld felé pedig már csak azért sem nyitottunk sokszor, mert a nyelvismeret hiánya miatt bezárkóztunk. Elképzelhető, hogy ápolt kapcsolatokat Egervári vagy Várhidi, amikor épp sorsolás volt. Már az megterhelő feladat volt számukra, hogy a játékosok neveit helyesen kiejtsék. A magyarok behúzódtak egy sarokba, ettek valamit, alig várták, hogy túlessenek a kötelezőkön, miközben Matthäus és Koeman lubickolt.

Érdekes kérdés, ki térképezte fel a románokat és a hollandokat. Milyen szakvéleményt kapott Egervári róluk. Ha a biztonságos védekezéssel, célfutballt akarunk játszani, már előbb jutottunk volna, bár itthon nálunk Sousa célfutballja inkább szitokszó lett. Pedig még Garancsi István tulajdonos is visszakérdezett, létezik-e a célfutballon kívül másmilyen. Azzal a vidis állományból több nem jöhetett ki. A magyar állománnyal egy biztonságos védekezés mellett szórványos támadásokon túl többre nem igazán számíthatunk. Azóta látjuk, Sousa egy másik állománnyal hogyan alakította saját filozófiáját, a Maccabi nemcsak simán verte a védekezésre számító Pintért, de azóta nyert már az EL-ben Bordeaux-ban is idegenben.

Egervárinak ugyanakkor nem volt könnyű dolga értékessé és vonzóvá tenni a nemzeti mezt, Matthäusnál csak az nem lett válogatott, aki nem akart, a saját bizniszét a menedzserrel zavartalanul folytathatta. Nyolcvan játékost próbált ki. Majd jött Várhidi, aki az MLSZ-elnök (Kisteleki István) lázálmát próbálta megvalósítani: felesleges hazahívni egy harmincéves játékost (Dárdai Pált), egy új válogatottat kell építeni.

Aki valaha is részt vett csapatjátékban, pontosan tudta, kell egy vezérkos, egy idősebb, nem beszari játékos, másként értelmezhetetlen egy csapat. Ezzel is elveszítettünk vagy másfél évet.

Innen Egervári indulása után nem is volt olyan rossz, még a bukását szorgalmazó és előrevetítő Huszti-ügyet is sikerült kezelnie. Plusz jött egy nem várt helsinki győzelem. Véletlenszerű volt, mintsem tudatos, de egységbe zárta a csapatot. Ideig-óráig.

A barátságos meccseken persze már ő sem tudott alternatívát ajánlani a klubcsapataikban helyeiket féltőknek. Ebből lett a nézhetetlen barátságos meccsek tömkelege (izraeli, norvég, cseh), a játék, ambíció és motiváció nélküli vergődés. Ami aztán a gyorsan bekapott gól után csúcsosodott Bukarestben, és legvégül Amszterdamban.

A Bozsik-program sok mindent megoldhatna, ezt halljuk. Egy jól kiépített rendszer az U20-asokból kihozott egy vb-bronzot, megfelelő volt a versenyeztetés, nemzetközi meccseket játszottak, ahol nem lehetett lazsálni. Fejlődtek is, de Both József rögtön mondta, nem marad így, nem  leszünk harmadikok a felnőtteknél, mert egy korosztály kevés hozzá.

A program hibapontja persze, ahogy az országé, a kiskapuk és a korrupció. Ha ide csak egy helyre is nem megfelelő ember kerül, az egész szisztéma borulhat. Nem nehéz elképzelni, hogy milyen kvalitású emberek dolgoznak ma is majdnem félmilliós fizetésért a megyei irodákon, és mennyire akarnak tenni a futballért. Az is kérdés, hogy megvan-e a képzettségük, ismernek-e például akár csak egy nemzetközi klubmodellt is. Megvan-e a megfelelő akarat, hogy a nem odavaló kikerüljön a rendszerből?

Vagyis rendre visszalyukadunk a spirálhoz, a rohadáshoz, a lehúzó közeghez, az örökös összekacsintáshoz, amelyikben alig-alig van kitörési pont. Ez így nem fog menni.

A honosítástól nem riadt vissza sem a kézi, de még a vízi sem

Más sportágakban is vannak hiányposztok, a kézilabdában Kovács Péter szintjét egyetlen átlövő sem érte el, de volt megoldás: Carlos Perez honosítása, Ilyés Ferenc magyarrá lett. Vízilabdában Gergely István idehozatala egy pillanat alatt megtörtént, amikor kapusposzton támadt kisebb lyuk. Kemény Dénes személyes közbenjárása is kellett hozzá. Vagyis a sportágak, ahol vannak válaszok, a futballban megelégedtünk Komannal, aki az ukrán közegben nyilván sokkal többet hozott volna ki magából, mint amit elért itt. Mert akárhogyan is játszott, nem volt kérdés, hogy az övé a tízes mez.

Forrás: sportgeza.hu/Ághassi Attila

2 hozzászólás a(z) Ághassi Attila: Így rohad szét a magyar futball bejegyzéshez

  1. Szabó László

    Öreg!

    Mi van ha nyer a HAMBURG???? Erre nem gondoltéál???
    Akkor a HERTHA dolog amit irtál tárgytalan!!!

  2. munkacsyagnes@gmail.com

    Kedves Ághassi Attila!
    Meg szeretném köszönni 2015.07.31-i interjúját, amit Sztáni Istvánnal Frankfurtban készített! Nagy hiányt pótolt vele! Én ózdi vagyok, az Ő korosztályába tartozom és sajnos nem tudtam követni (magyarul) az életpályáját, mert nem jelent meg róla semmi! A magyar foci eltékozolt hírességéről, őszinte vallomásáról csak most, 2016-ban olvashattam az Ön cikke nyomán. Hálásan köszönöm!
    Kérem, szíveskedjen vele, Sztáni Itvánnal is közölni az Indexen megjelent, m a g y a r nyelvű cikkét, hogy örülhessen, ha a honfitársai megismerhetik Őt, a mindig, lelkében is magyar kiváló focistát!
    További sok sikert kívánok Önnek pályáján és köszönöm, ha teljesíti kérésemet!
    Üdvözlettel
    Krémer Ágnes
    Ózd

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>