Bayer Zsolt: Költők – de minek?

 … Hozzáteszem: Az a neonáci előember, aki Radnóti kötetet éget, semmivel sem különb, mint egy véresszájú komcsi! Mindkettő neoprimitív senki! … „Ez a „like-dislike” nemzedék óceán¬ja. Ez lett az antikvitás, a reneszánsz, a romantika, a klasszicizmus, a barokk, a romantika tágas, végtelenséget ígérő tereiből. Ez a mi horizontunk: az ív, amit befut egy máglyára hajított Radnóti kötet. Az ív, amit befut az alacsony homlokúak okoskodása, amellyel ebből megítélik a világot. És mindig csak a mi világunkat. A lelkük befelé kunkorodik. De senkit sem érdekel. Hiszen győzött a disznófejű Nagyúr. „Sertés testét, az undokot, én Simogattam. Ő remegett. „Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki) S meglékeltem a fejemet, Agyamba nézett s nevetett.” Így volt valaha. Ma már nincsen így. Senki sem lékel fejet, mert odabent nincsenek agyak. „Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet/és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.” Ez is csak egykor volt így. Míg volt ész, lélek, öröm, bánat, harag, emberhez méltó gond, és igazi, fertelmes bűn is volt hozzá. Örök, emberrel egyidős, egylényegű bűn, amelytől meg lehet tisztulni, amelyet le lehet vezekelni. Ma már nincsen ilyen. Nincsen rá szükség, ahogy szögesdrótra sem. Egy egész generáció zárja be magát a gondolattalanság, lelketlenség és pitiáner vétkek börtönébe. A jövőt nem lehet megállítani? Ó, Istenem! Ha van még feladat, jó mulatság, férfimunka, hát akkor az nem lehet más, mint a jövőt megállítani. Azt a jövőt, ami ebből a jelenből felsejlik. „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.” Már ez sem igaz, Attila. Ha minden így marad, akkor ami lesz, az legfeljebb dögvirág. Mert téved mindenki, aki azt gondolja, az iszonyat nem változott, nem változik jottányit sem. Az iszonyat is romlik ám. „a közösség, amely e részeg ölbecsaló anyatermészet férfitársaként él, komor // munkahelyeken káromkodva, vagy itt töpreng az éj nagy odva mélyén: a nemzeti nyomor.” Ez talán állandó. S Tiszazug is állandó: „Belül is pöttyös állatok, ütődött, kékes öregek guggolnak, mordulnak nagyot, csupán hogy ne merengjenek.” De ebből az iszonyatból egykor azért Sinka Istvánok jöttek el miközénk. Jött a Fekete bojtár, és az anyja balladát táncolt… „Egyszer volt szép az anyám tánca, mikor kendőjét gyepre hányta, a Korhány vizénél, Pusztapándon, s bokázó lába pásztortűznél, öles apám örömére szállt, mint illat a virágon. De gyönyörű lábán víg figurát eredő táncába ő se vitt, csak mutatta ringó mozdúlattal halálba járó őseit. Mert ugyanaz sírt fel a flótán, hogy meghaltak azok ima nélkül, nagy szakállal, akasztófán.” De ennek is vége. Van helyette a szűk horizont, ahol a tűzre vetett Radnóti kötet íve szab határt. „Régi szelid esték, ti is emlékké nemesedtek! Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott tündöklő asztal, hova csúszol a múl­tak iszapján? hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?” No, hol, barátaim? Pedig a Radnótit tűzre vető nyomorult állatok anyja is felsírt örömében, amikor ivadéka világra jött és felsírt, és hitte mindenki: egészséges… Holott halott. Nincsen lelke. Létezésük értelme, mint rút varangyé. „A rút varangyot véresen megöltük. // Ó iszonyú volt. Vad háború volt. A délután pokoli-sárga. Nyakig a vérbe és a sárba dolgoztunk, mint a hentesek, s a kövér béka elesett.” Így kell majd tennünk, hogy ránk ne köszöntsön az iszonyú jövendő? Ha így, hát így. Inkább, mint a félrenézés. Vagy még inkább a fertelmes beletörődés. Vagy ők a mi gyerekeink, nem csak undok varangyok? Vagy mi is felelősek vagyunk azért a létezésért, amelyből tettnek és megtisztulásnak tetszik Radnóti Miklós máglyára vetése? Őket is jobbá kell szeretnünk – vagy szeresse őket jobbá az Isten, de minél hamarabb? Rávetették Radnótit a máglyára. Aztán hazamentek. „Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában. Szép harc után. A szájunk mosolyog. Maró fogunk az undort elharapja, s gőggel emeljük a fejünk magasra, mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.” S én nem tudom, hogy akarom-e látni ezeket igazán felnőni. „Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” Talán csak az a baj, hogy ezeknek a mi nyomorult állatainknak nem jutott csók elég, s maradt az örök, „féligszítt” cigaretta. De ez engem már nem érdekel. „Nincs alku – én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz.” És ezekkel együtt ez nem lesz lehetséges. Miképpen azokkal sem, akik szerint mi mindnyájan elkövetők vagyunk. Mert nem vagyunk. Átkozottak.”

Forrás: Facebook/Magyar Hírlap

1 hozzászólás a(z) Bayer Zsolt: Költők – de minek? bejegyzéshez

  1. Moderálóknak üzenem!

    Széchényi aranyköpése:
    „Az önkény, mint a tapasztalás bizonyítja, rendszerint karöltve jár az ostobasággal!”
    Megölték érte, igazsága meg Ferenc Jóskát, Sztálint, proletár diktátorokat! A jelen, jövő diktátorait is megfogja

    „Aki el akarja nyomni a kritikát: annak vagy becstelen szándékai vannak, vagy érzi a maga szellemi silányságát.” Szabó Dezső: A nemzeti egység fogalma, határai, feltételei.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>