József Attila szerelmei

Hertvenhat éve, 1937. december harmadikán gázolta halálra József Attilát Balatonszárszón “a tehervonat”. A minap a költő szerelmeiről jelent meg kötet; alább a rendre más asszonyához vonzódó férfi három kedveséről szóló szakaszokat idézzük a műből. Hosszú olvasmány, ráadásul nem szépirodalmi, inkább olyan tanulmányos, de megéri rászánni az időt, pláne, ha aztán a könyvet is kézbe vesszük. Matiné.

VÁGÓ MÁRTA (1903–1976)

 Párizsból hazatérve találkozott József Attila élete legnagyobb szerelmével, a nála két évvel idősebb, intellektuális környezetben nevelkedett Vágó Mártával, aki ideális élettársa lehetett volna, ha a lány családja és baráti környezete nem hiúsítja meg tervezett házasságukat. Márta szép volt, művelt és empatikus; jó hatással volt a naivitásig őszinte gyermekként viselkedő költőre, s igyekezett tudományos mederbe terelni a fiú szertelen érdeklődését. Kezdetben lelkesen viszonozta a költő heves érzelmeit. Ám a sors – amely a gyermeke bizonytalan jövője miatt aggódó apa és a nyomor kockázatát nem vállaló hajadon képében jelentkezett – úgy akarta, hogy a kiszemelt menyasszony, alig egyévi mátkaság után máshoz menjen férjhez, majd szakításuk után nyolc esztendővel ismét találkozzanak, és megpróbálják helyreállítani – akkorra már ambivalenssé vált – érzelmi kapcsolatukat. De szerelmük tervezett „reneszánsza” minden igyekezetük ellenére sem válhatott valóra.

Talán így lehetne röviden összefoglalni József Attila és Vágó Márta két ízben is reményteljesen kezdődött, de hamar örömtelenné vált kapcsolatának történetét, mely a költő további sorsára is messzemenően kihatott. Mégis kár volna eltekinteni e szeszélyes viszony stációitól, melyek végkifejletét az egykori szerelmespár mindkét tagja megszenvedte.

Amikor a költő 1928 tavaszán először kereste föl íróbarátai – Ignotus Pál (1901–1978) és Komor András (1898–1944) – javaslatára a „Vágó-szalont”, ahol a Pester Lloyd közgazdasági rovatát szerkesztő, szabadkőműves Vágó József leánya volt a háziasszony, Márta azonnal tudta, kit üdvözölhet a látogatóban. Hiszen már korábban fölkeltette kíváncsiságát az a közösen fogalmazott, elmés-humoros beszámoló, amelyet 1927. április 17-én a költő mosolygós, pipás portréját festő Korda Vince és a „modell”, József Attila küldött Párizsból Komor Andrásnak, aki megmutatta a levelet Mártának. A készülő festményről így írt a költő Jolánnak, március 12-én kelt levelében: „Korda Vince fest most különben, a kép gyönyörűnek ígérkezik, de nem én (érzésem szerint), hanem egy megdöbbentően szuggesztív félhülye van a vásznon eddig. S az a rémes, hogy nagyon hasonlít hozzám.”

Amikor Mártát megismerte, József Attila úgy érezte: végre megtalálta az „igazit” – és valóban: nálánál érzékenyebb, inspirálóbb, megértőbb szellemi-szerelmi partnerre később sem akadt. Mindaddig Jolán töltötte be az irányító szerepét, hiszen anyja helyett anyjaként viselkedett – de a nagypolgári származású, vezető értelmiségi körökben forgolódó Márta pallérozottabb agyú, iskolázottabb, kifinomultabb ízlésű volt, mint az autodidakta, sznob alapon művelődő nővér, aki éppen ebben az időszakban házassági válságával volt elfoglalva. Ennek ellenére a huszonhárom éves József Attila még a tőle örökölt önérvényesítési mintát követte, és nem tartotta kivetni valónak, hogy érzelmi alapon „benősüljön” egy gazdag családba, ahol maga is otthonra lelhet. Ekkor még „társadalmi fölemelkedésnek” érezte, amikor sikerült fondorlatos módon, nem létező betegségére hivatkozva „fölcsalni” ágybérletébe Mártát, és csak a szüzességét védelmező lány kétségbeesett ellenállásán múlott, hogy nem sikerült őt elcsábítania. Márta rendkívül vonzódott hozzá, de úgy szerette, mintha a testvére lett volna, aki után gyerekkora óta hiába vágyakozott; vagy a pólyás babája, akit anyaként gondozhatna.


József Attila és Vágó Márta Ürömhegyen
Forrás: cultura.hu

A házasság gondolata azért vált mind sürgetőbbé elsősorban József Attila számára, mert ez volt az egyetlen legális lehetőség arra, hogy szexuálisan is beteljesedjék szerelmük. Mártával sohasem jutott tovább a csókolózásnál, a játékos hempergésnél, és újabb csábítási kísérletei is kudarcot vallottak. Szenvedett az örökös kielégületlenségtől – s egy ízben bevallotta Mártának, hogy eddig egy huszonhat éves, elvált nőnél vigasztalódott, de szakított vele, mert a kétféle szükségletet – a szerelmet és a pusztán érzéki viszonyt – nem tudta magában összeegyeztetni. Ezután már Márta is kínlódott a megoldhatatlannak látszó helyzetben.

Amikor – rokoni közbenjárás révén – sikerült végre elfogadtatni a Vágó-szülőkkel a házasság gondolatát, Márta meglátogatta Etust és Attilát Vilmos császár úti lakásukban – ahová a Lovag utcából költöztek –, s tanúja volt, milyen boldogan képzeleg szerelme új, közös életükről, s hogyan serkentik konkrét képek titkos ábrándjait.

„Attila oly nagy örömmel fogadott, hogy lehetetlen volt nem örülnöm. Régi fotográfiákat és leveleket mutattak. Attila gyerekes örömmel mutatta első szegedi leveleit Etushoz: – Látod, akkor még ilyen írásom volt! – Későbbi légies írásához képest gyatra, durva betűk voltak még akkor. […] Bútorokat mutattak, Attila összehasonlította azokat a mi bútorainkkal, ez is izgatottan érdekelte. Aztán megint visszatértünk a fotográfiákhoz és levelekhez. Hátam mögött állva, állát vállamra nyomva nézett bele a kezemben forgatott papírokba, és szakadatlanul nevetett, magyarázott. A nagy öröm egész valóját feszültségben, felfokozottságban tartotta, szinte duzzadt az egész teste. Úgy érezte, hogy fölfelé ível az élete.”

Mártát azonban már ekkor elriasztotta az az „ijesztő túlság”, mely a lány kínjaival és örömeivel való azonosulás, az abszolút „másikká válás” gesztusaiban nyilvánult meg Attilánál.

Végül a házasság terve is a jómódhoz szokott, elkényeztetett Márta meghasonlása miatt esett kútba. Az egyéves próbaidő alatt – amíg ő a szociális munkás végzettségért Londonban tanult – a jövőjéért aggódó barátoknak, családtagoknak sikerült elidegeníteniük tőle a fiút. Hiába írtak eleinte lángolóan érzelmes, vágyakozó és metafizikus mélységű szerelmes leveleket egymásnak – a lányból hiányzott a bátorság, hogy vállalja a közös életet a bizonytalan egzisztenciájú költővel. Önvádló búcsúlevelében 1929. január 3-án őszintén beismerte, miért érzi magát alkatilag alkalmatlannak a költővel kötendő házasságra.

„Drágám, ha nem ismerném magamat, gyarló, gyönge magamat, akit megvetek, rossz idegeimet, nem volnának tapasztalataim, hogy mily könnyen türelmetlenné, ingerültté válok és keserűvé is, ha nincs meg megszokott kényelmem, tisztaságom, vagy ha nem válok ingerültté, akkor úgy kompenzálom a dolgot, ahogy 3 év előtt Párizsba[n] tettem, hogy teljes tétlenségben élek és így más oldalról nyugtatom idegeimet, szóval ha nem kellene keserves, kínos, önmarcangoló és magam utáló vívódások után bevallanom magamnak ezt a lealázó tényt, hogy ahhoz, hogy emberi életet tudjak élni, bizonyos külső körülményekre, nyersen: pénzre van szükségem, nem haboztam, nem ingadoztam volna, bárhogy támadott is »társadalmi felekezetem«. De tudom: nagyon, végtelenül boldog voltam otthon, mert szerettelek és szerettél, de vajjon ha közben nem lettek volna mögöttem szüleim és mindaz, ami az ő létezésükkel jár életemben, hogy lett volna? Nem utáltuk volna meg egymást? Rettentően szomorú leleplezések ezek, és szerettem volna megőrizni Neked illúzióidat felőlem, szerettelek volna boldoggá tenni, csak arra kérlek, hidd el, sohasem »játszottam« veled, komolyan, hittel, kételyeimet elfojtva mélyre, mélyre, minden tisztességes reményemmel és akarásommal éltem benne szeretetemben irántad, és most nagyon komolyan és szomorúan kérlek, hogy bocsáss meg! Légy boldog, és ha tudsz még hozzám szólni, írjál.”

Márta immár gyakorlatias szempontok alapján is elgondolta, mennyire másféle életmódra kellene berendezkednie József Attila asszonyaként. Egy korábbi sétájuk alkalmával ugyanis a költő megkérdezte tőle: „Mondd, hogy lesz az, ha a feleségem leszel? Akkor is el fogsz jönni a kávéházba és ott fogsz ülni az asztalnál, míg én a fiúkkal vitatkozom? Jó lesz az neked? Nem volna jobb neked otthon főzni? Mert azt hiszem, neked kell majd főzni – mondta. – Tudsz? – Megnyugtattam, hogy tudok.”

Talán ennek a párbeszédnek az emléke adott erőt Mártának, hogy 1929. március 8-iki levelében megadja a költőnek a kegyelemdöfést: „Nem tudom lezárni az életemet, minden erőmet rádkoncentrálni, ha pedig hazamennék, úgy ahogy Te várnád, azt kéne tennem, de gyönge vagyok ahhoz, hogy a támaszod lehessek, bizonytalan és nem eléggé tudatos még […]. Még sokkal nagyobb gyerek vagy, mint én, de mivel csak két évvel vagy fiatalabb nálam, nem adoptálhatlak, pedig, akármennyire is haragszol mindig érte, ez volna az egyetlen megoldás. Nem tudsz nevelni, vezetni, nem bízok az ítéletedben, nem érezlek okosabbnak magamnál, hogy támaszom lehetnél, csak sokkal-sokkal jobbnak, emberebbnek, tisztábbnak, igazabbnak, és ezért nagyon szégyenlem magam előtted! Bocsáss meg nekem Attilkám!”

Csak azt nem gondolta végig, hogy töredelmes, bűnbánó szakításával a legszebb álmaiból rántotta le a földre és hagyta sorsára azt, aki valóban vele szerette volna leélni az életét. Nyilván nem hitte el a csonka családban nevelkedett költőnek, hogy a szerelmi házasság valóban az emberi kiteljesedés legboldogítóbb lehetőségét jelentette volna számára.

Tény, hogy az 1929-es esztendővel lezárult József Attila fölfelé tartó pályaíve és naiv, bizakodó korszaka. Belebetegedett a szerelmi csalódásba (ősszel neuraszténia gravisz diagnózissal Balatonlellén szanatóriumi kezelésre szorult), de ezután igyekezett olyan mélyre eltemetni „az osztálya által tőle elragadott” Márta emlékét, amilyen mélyre csak képes volt.

Előbb-utóbb azonban kiábrándító élményeivel is költészetét gazdagította. Így születhetett meg új életmottója: „ne tékozold bizalmadat.” [Vigasz, 1933.]

 

MITNITZKYNÉ VÁGÓ MÁRTA (1936–1937 között)

Nyolc év telt el azóta, hogy Vágó Márta, szülei javaslatára, egy évig Londonba utazott tanulni, mintegy tudattalanul megszökve a József Attilával tervezett házasság elől. Hamarosan kiderült, hogy az elméleti tudományokhoz vonzódó, filozofikusan képzett lány alkalmatlan a családja által választott életpályára, a gyakorlati szociális munkára, sőt alkatilag kimondottan sokkolja az „én-idegen” stúdium. Ekkor – ugyancsak családi döntésre – áttért a „póttervre”, s az 1929/30-as tanévet már Berlinben töltötte. Sem tanulmányainak jellegéről, sem céljáról egyelőre nem tudunk semmit – de Lengyel András kitűnő tényfeltáró tanulmányában fölveti annak a lehetőségét, hogy idegbeteg, összeférhetetlen, később elmegyógyintézeti ápolásra szoruló anyja elől is menekült egyetlen lánya, amikor a távollétet választotta, ugyanakkor „a külföldön maradás, nem mellékesen, elzárta a József Attila-szerelem esetleges föllángolásának veszélyes lehetőségét is.”

Berlinben ismerkedett meg a lány későbbi férjével, a kijevi születésű, Németországba menekült zsidó közgazdásszal, dr. Mark Mitnitzkyvel (1908–?), akit érdekes módon a Mártával alliteráló és rímelő Mára becenéven szólított a család. 1932. november 15-én kötöttek házasságot – akkoriban, amikor egykori szerelme Külvárosi éj címmel adta közre új kötetét Budapesten. Márta azonban nem tartotta a kapcsolatot itthoni barátaival, s a költő további sorsáról sem érdeklődött: mindenáron felejteni akart.

Pedig Mitnitzky ugyanolyan feltételek között nősült be Márta családjába, mint amilyenek József Attila számára is megnyithatták volna a polgári érvényesülés útját, amennyiben képes a rendszeres hivatali munkára és az após-jelölt által javasolt életformára. (Makai Ödön is ezt a stratégiát támogatta volna.) Márta férje tehát valószínűleg „érdekházasságot” kötött, s ügyelt rá, hogy betartsa a familiáris „játékszabályokat”. Még munkatársként is együttműködött Vágó Józseffel, akivel több közös gazdasági publikációt adott közre.

Hitler hatalomra jutása után az üldözötté vált házaspár hazaköltözött Budapestre, de a hiperérzékeny idegrendszerű fiatalasszony az 1935–36-os évek fordulóján már képtelen volt úrrá lenni belső feszültségein. Idegösszeroppanást kapott, hallucinációs tünetekkel kórházba került, és megoldatlan életproblémáival szembesülve rájött, hogy házassága tévedés volt, s mint ilyen, folytathatatlan.

„Még 1936-ban formálisan is elváltak, külön költöztek, Márta pedig – életvezetési megoldást keresve – analízisbe került. Analitikusa Gimesné Hajdu Lili (1891–1960) lett [Juhász Gyula (1883–1937) költő egykori orvosa a Neurológiai Klinikán], aki segítségére volt állapota normalizálásában, s – az analízis funkciójának megfelelően – hozzájárult páciense önmegismerési folyamatának fölerősödéséhez. Ezzel jelentős fordulat következett be, sőt, azt mondhatjuk, sok vonatkozásban »új« történet kezdődött” – summázta Vágó Márta ekkori helyzetét Lengyel András.

De ahogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, a régi kapcsolatok is átminősültek az idők folyamán, holott elérkezett a „jóvátétel” ideje: 1936 novemberétől naponta újra találkozott a két régi szerelmes a Szép Szónál; annál a lapnál, melyet Ignotus Pál és József Attila közösen szerkesztett. A művelt, nagy ismeretségi körrel és jó szervezőképességgel rendelkező Márta titkárként, amolyan intellektuális mindenesként tevékenykedett a lapnál, többnyire ugyanazokkal a barátokkal körülvéve, akik egykoron apja házának szalonjában vendégeskedtek. (Talán csak Illyés Gyula volt a kivétel, aki ekkor már a Szép Szó ellenlábasának tartott, népi irányultságú Válasz című folyóirat élgárdájához tartozott.)

A hazai irodalmi élettől sokáig elzártan élő Márta csak akkor döbbent rá, mekkora költővé vált távollétében egykori „vőlegénye”, amikor 1937 novemberében, a lakásán tartott első szerkesztőségi megbeszélésen, József Attila elmondta neki A Dunánál című versét. „Valami nagy helyreigazodás ment végbe bennem. A víg visszakérőzés az életbe elakadt, átfordult” – emlékezett Márta a katartikus élményre. „Mindjárt kezdtek lehullani a közénk épült falak.”

De már ekkor látnia kellett, hogy ez a József Attila még csak nem is hasonlít arra a régi, lelkes fiatalemberre, aki naiv álmokat szőtt kettejük jövőjéről, boldog házasságról, közös gyermekről, meleg otthonról, költői beérkezésről. Találkozásuk „időzítése” is szerencsétlennek tűnt, hiszen ekkoriban még javában tartott a „Gyömrői-szerelem”, s a költő éppen azon morfondírozott, hogyan tudna bosszút állni „szeretni gyáva” analitikusán. (A lelkifurdalástól szenvedő Márta megvallotta: ő is magára vette az azonos című vers vádjait.) Mindazonáltal elképzelhető, hogy az érzelmi válságba jutott költő éppen a Mártával újra fölparázsló szerelem reményében mondott le az alantas megtorlás tervéről. „Nem tudod, hogy szerelmet csak szerelemmel lehet gyógyítani?” – kérdezte újra megtalált kedvesétől, miután bevallotta neki: „»Bátran állíthatom, hogy úgy mint téged, azóta sem szerettem senkit. Akkor érzékek és érzelmek még együtt voltak« – mondta lassan, értelmezően boncolgatva, tagolva ejtve a szavakat.” [Kiemelés: V. A.]

Márta azonban görcsös merevséggel reagált a testi szerelmet kezdeményező költő újabb és újabb közeledési kísérletére, mert még mindig – vagy talán ekkor még inkább – „sok kis ellenérzést kellett leküzdenie” magában. De azért hathatott rá a költő érvelése is: „»Ki más jöhetne szóba itt számodra Magyarországon? Neked a tehetség fontos és a morál. Ki másról lehet szó?« – Egy szót sem tudtam felelni. Sohasem jutott eszembe, hogy ennyire kívülről, ennyire távolról láthatnám magunkat” – idézte föl később Márta a költő racionális érvelését, beismerve akkori rövidlátását, értetlenségét.

Amikor József Attila megtudta, hogy Mártát a János Kórházban hisztérikus tünetek miatt ápolták, fölháborodva reagált az asszony panaszaira. „»Hát akkor mi vagyok én!? Örökké ebben élek, örökké azt látom-hallom, ami nincs tulajdonképpen. Miből lennének a versek különben?« […] Kifejtette, hogy a serdülés idejében mindenkinek analízisbe kellene menni, konfirmáció vagy bérmálás helyet, »rendezni ösztön és tudat viszonyát«”. Ezzel a burkolt vallomással adta tudtára Mártának, hogy mióta szakított vele, nála megbomlott ez az összhang.

Talán ezzel magyarázható, hogy a bűntudatot érző asszony végül erőt vett magán, mert úgy érezte, le kell rónia „adósságát” mindazért, amit annak idején megtagadott egykori szerelmétől. Egy gyomorforgatóan kisstílű szerelmi találka után beleegyezett, hogy az ő lakásán folytatódjék intim viszonyuk. A költő pedig, amilyen gátlásos volt iszonytató albérletében, annyira otthon érezte magát Márta gusztusos, szépen berendezett garzonjában. Legszívesebben sohasem távozott volna onnan, ha Márta nem tuszkolja ki egy-egy szexuálisan kimerítő este végén. Nemcsak ő, hanem a „szépszós” barátok is azt találták volna az ideális megoldásnak, ha összeházasodnak. De Márta, mintha maga is pszichiáter lenne, sokáig igyekezett tartani a távolság látszatát kettejük között.

Az összehasonlítási kényszertől szenvedő költő gyűlölködve gondolt a nő elvált férjére, virtuális vetélytársára, akit sohasem látott, s akiről már Márta is szívesen elfeledkezett volna – de később, öntisztázó könyvében mégiscsak fölidézte azokat a kínos, kellemetlen jeleneteket, amelyeket József Attilával 1936–37 fordulóján átélt: „Annak adtad a szüzességedet, annak főztél is! – sziszegte a fogán át. […] Én szerettem volna veled mindent végigcsinálni! – kiáltott fel fájdalmasan. – Mindent, amivel egy házasság kezdődik! – Fölállt, végigment a szobában egypárszor, visszafordult: – Mindent! – kiáltotta újra, és megint járkált, visszafordult, és úgy magyarázta: – Szerettem volna látni, hogy főzöl nekem először, mindent! – Odajött, és majdnem sírva, elcsukló hangon mondta: – Annyira szerettelek akkor, és mégse kaphattalak meg. – Megint leült mellém, és oly szerencsétlenül, magába roskadva ült, hogy egészen kétségbeestem. A fogai között kezdett morogni megint: – Ha már testileg nem lehetett, most lelkileg fogom elvenni a szüzességedet. – Disznóságokat kezdett mondani. Éreztem, hogy bántani akar és bosszút is áll azért a fegyelemért, amit eddig, szavakban is, magára erőszakolt velem szemben.”

József Attila többször is kérte újra megtalált szerelmét, hogy legyen a felesége – de az asszony folytonosan húzódozott a döntéstől, mert változatlanul idegenkedett a költő „parasztos-proletáros” gesztusaitól. (Borzadozva emlegette például, hogy a költő a Buday György fametszetein látott Dózsa György-ábrázolással teljes személyiségével azonosult. Elhibázott házasságából kiszabadulva, önálló nőként semmiképp nem akarta föladni a függetlenségét – talán nem is sejtve, mekkora csalódást okoz újra a költőnek, aki immár a szeretőjeként igyekezett realizálni mindazt, amitől annak idején megfosztatott.

Mártát azonban visszariasztotta, hogy barátai és ismerősei paranoiás, skizofrén futóbolondként emlegetik kedvesét. Neki is föltűnt, hogy társaságban Attila olykor félelmetesen nagyokat nevet és feltűnően gesztikulál. De csak ő vette észre, milyen óriási önfegyelmébe kerül a kecsesen könnyed mozgású, választékosan csevegő, egy született gróf előkelő mozdulataival étkező költőnek a társaságképes viselkedés, amellyel a bensejében háborgó indulatokat próbálja leplezni. Márta borulékony idegrendszere vészt jelzett, amikor arra gondolt, hogy minden áldott nap neki kellene harmonizálnia partnere szélsőséges kilengésekre hajlamos kedélyét.

A „vadházasság” kényszerhelyzetéből szabadulni vágyó József Attila viszont minél előbb szerette volna bejelenteni barátaiknak szerelmük „reneszánszának” hírét. Márta ellenben attól tartott, hogy ha a „fiúk” értesülnek intim kapcsolatukról, froclizni fogják őket. Természetesen ez „fedő-indok” volt: eltakarta az ellenállás valódi okát; azt, hogy Márta most sem szereti őt eléggé ahhoz, hogy végleg magához kösse és a házasság révén „eltartsa” a költőt, aki pedig természetesnek tartotta volna ezt a helyzetet. Igaz, ekkor még vagyonosnak hitte Mártát, s csak utóbb tudta meg, hogy az elvált asszonyról már nem az apja gondoskodik, hanem az elvált férjétől peres úton kikövetelt tartásdíjból él.

Szerelmük utolsó föllobbanása idején József Attila egyetlen, szinte napi pontosságú versben panaszolta el a megszólított kedvesnek, miért keserítette el annyira Márta döntése, amikor választania kellett volna közte és a Budapesten koncertező Arturo Toscanini (1867–1957) hangversenye között – partnerének eszébe sem jutott, hogy lemondja az esti programját, s vele maradjon. Az Elmaradt ölelés miatt című vers – mely a Szép Szó 1936. decemberi számában jelent meg – a kapcsolat jövőtlenségét is megsejdítette.

A poloskás albérletében egyedül szenvedő, éhező József Attilának végül kedvét szegte barátnője tartózkodása és meg-megismétlődő belső ellenállása, ezért lassan eltávolodott tőle. Szakításuk nem egy életre szólt, hiszen a Szép Szó szerkesztőségi feladatai nap mint nap összekötötték őket, de a költő mind rapszodikusabban jelent meg Márta lakásán, és amikor az asszony emiatt szemrehányást tett neki, ez volt a válasza: „Mikor Londonban voltál, akkor én kapaszkodtam, most kapaszkodj te!”

Az asszony hüledezve elhallgatott, és végiggondolta magában a helyzetét: „olyan képzetem támadt, mintha arra szólítana fel, hogy egy kopár hegyoldalban kapaszkodjam meg. Lehet, hogy hegyóriás vagy emberóriás ő lélekben, kiben forró érzelem buzog, de az már mind seb… és ma már kopár hegy… Hová, mibe kapaszkodjam, ha ezt kívánja?

Hogy ő már azt is kapaszkodásnak érezné, nem is alkalmazkodásnak, hanem kapaszkodásnak, ha akkorra jönne, amikorra ígérte, nem váratlanul máskor, ez is mutatta, mennyire nem tud, nem is akar már adni. Minden a versekbe ment. Mindenkinek adott. Egy emberrel külön közösséget fenntartani, létrehozni sem tudott.”

Ekkoriban hangzott el köztük az a párbeszéd, amellyel egymás értésére adták a házasságról vallott ellentétes felfogásukat. Márta megírta: „megint ingerülten szememre vetette, hogy nem vállalom egészen. Művészfeleségeket említett, akik házalnak férjük műveivel, felmossák őket, ha italtól megmámorosodnak és elvesztik emberi mivoltukat, akkor is kitartanak, ha megcsalják őket, akiknek ez az egész életük. – Te ezt mind tudod – mondta, és akadozva ismételte: – és, és…

Ránéztem: – Árnyékéletek! – mondtam. […] Villámlasz! – mondta. – Sajnálod X-nét? Utálod X-et? – Felvontam a vállamat, szomorúan bólintottam. – Nekem is beletörött a bicskám abba, hogy csak én alkalmazkodtam a férjemhez. Ő nem volt művész, de nagyon tehetséges volt, remekül írt. De hát a másik embernek is kell hely… Szabad fejlődés!…

Okos, hűvös szomorúsággal mondta: – Gondolkoztam rajtad. Túl erős vagy nekem. Nem bírok veled.”

Ezután számtalan módon „büntette” kedvesét a költő, amiért ezúttal sem vállalta, hogy föláldozza érte a függetlenségét. Megszégyenítésként közölte vele, hogy már nem a Mártát tartja a világ legszebb női nevének, mint korábban – és dühösen vette tudomásul, hogy régi szerelme nem hajlandó ezen megsértődni. Ám a „méregpohár” utolsó cseppjével mégiscsak sikerült belemarnia az asszony önérzetébe. Egy alkalommal, amikor egymás mellett feküdtek az ágyon, a költő hirtelen fölé hajolt, s csak ennyit mondott: „Huh, te vén bagoly!” Márta megdermedt, és soha többé nem tudta megbocsátani volt kedvesének ezt a kiszólását.

Visszaemlékezésében hasonló, de nem ilyen becsmérlő módon írta le a végképp elidegenítő szituációt: „Ebéd után lefeküdt a díványra, odahívott, és mikor mellé ültem és fölé hajoltam, egyszerre mérges röhögéssel megszólalt: – Milyen hódvilágképed van neked! – Először mondott ilyet, amivel azt éreztette, hogy már nem tetszem neki. Ezzel viszonyunk tulajdonképpen véget is ért. Később szabályszerűen megbeszéltük, hogy szakítunk. – Igaza volt Adynak a megszépítő messzeséggel – mondta. – Sohse szerettelek úgy, mint amikor Londonban voltál. Te irtó okos vagy, te ezt tudtad!”

Igaz, a „végleges” szakítás ötletét sem lehetett igazán komolyan venni a költőtől, hiszen már másnap úgy állított be Mártához, mintha semmi sem történt volna köztük. Ezt a szokását – akárcsak a Judittól való elköltözés idején – mindvégig megtartotta. Ő is „kapaszkodott”, amíg csak lehetett – és hálás gesztusokkal igyekezett meghálálni a szeretetet, amelyet kapott. Az általa adható legnagyobb ajándékot kínálta föl Mártának, amikor fölajánlotta neki, hogy megtanítja verset írni. Ettől az ötlettől azonban az asszony megriadt, mert mint bevallotta, félt a kitárulkozástól. „Rettenetes, milyen neurotikus vagy! – nevetett föl a költő. Mint a szerelemtől! Mindentől, ami igazán kell!”

Legközelebb a Hazám című versét szerette volna ajánlani Mártának, nyomtatásban. De a sértődött asszony nem értette, miért nem szerelmes verset kap emlékbe – és azzal a kijelentéssel sem tudott mit kezdetni, hogy a költő most adósságot szeretne fizetni, mielőtt végleg „elmegy”.

„Nagyot néztem… – Elmész? Hova? – Keserű, humoros, gúnyos szemekkel, de majdnem sírósba pittyedő szájjal nézett rám egy pillanatig, azután keresztbe vágta lábszárait, és élesen mondta: – Hová? – Kezével kis kusza, összevissza mozdulatokat csinált, ujjait lebegtette, mint aki azt mutatja, hogy semmivé foszlik a dolog. – Nem soká élek már, még egypár adósságot fizetek, még egypár dolgot megcsinálok, megírok, aztán pá! – Fölényes, derűt mímelő arccal intett kezével. – Megyek.”

Márta ekkor értette meg: „adósságot akar fizetni, nekem is, mint férfibarátainak, valahogy viszonozni, hogy anyagilag, annyira-amennyire, rendelkezésére álltunk, segítettünk.” S amikor József Attila azt is elárulta, hogy azért ajánlaná neki a Hazám című versét, mert akkor volt a legboldogabb, amikor először megcsókolta, Márta már bánta, hogy elutasította a verset – de nem akarta visszaszívni a válaszát. „Ez már nem szokás, Attila – mondta egy rekedt hang belőlem” – és ezzel el volt döntve, hogy ajánlás nélkül jelenik meg a vers a Szép Szó 1937. júniusi számában. (Fontos a dátum, mely arra vall, hogy a költő már ekkor, a Flóra-szerelem delelőjén „végrendelkezett”, s készült a korai halálra. Márta Ady-rajongásának kezdetét firtatva jött rá ugyanis, hogy – noha tudja: ő Magyarország legnagyobb költője, akit életében Baumgarten-díjra sem tartanak érdemesnek – csak posztumusz elismerésre számíthat. (Márta ugyanis közvetlenül Ady temetése után, A Halottak élén című kötet olvasójaként vált az elhunyt költő feltétlen hívévé.)

Amikor József Attila 1937 augusztusában másodjára is szanatóriumba került, barátai nem engedték, hogy egykori szerelme is meglátogassa a labilis idegrendszerű költőt. (Sokáig Jolán nővérét és Juditot, egykori élettársát sem engedték be hozzá, kizárólag Flórát, de őt sem mindig, sőt a találkozás idejét is korlátozták a Siestában.) Márta csak akkor szerzett információkat a budai luxusklinikán fekvő beteg állapotáról, amikor a szerkesztőségi értekezleteken a téma szóba került. Ilyenkor úgy beszéltek róla, „mint az egészséges felnőttek egy kedvelt, igen fontos, de bosszantó gyerek” furcsaságairól, akivel lehetetlen többé a lap ügyeit intézni, és lassan beszámíthatatlanná válik.

Barátai el akarták terelni a figyelmét örökös töprengéseitől, a szakadatlan, kényszeres agymunkától, ezért Hatvany Bertalan – mintha gyermekhez jött volna látogatóba – Capitaly társasjátékot vitt neki a szanatóriumba. Csakhogy a játszani imádó költő itt sem tudta legyőzni magában a rivalizáció belső késztetését. Korábban hajszálpontosan olyan kocka alakú lakásban akart berendezkedni, amilyet szerkesztőtársa, Ignotus bérelt – alig lehetett lebeszélni arról, hogy adósságba ne verje magát. A Capitaly-játszmában mindenáron le akarta győzni a mecénását, mondván: csak akkor érzi magát „komoly embernek”, ha legalább spekulációban fölébe kerekedhetett egy ilyen gazdag embernek. Amint azonban vesztett, rögtön föltámadt benne a sikertelenség kiváltotta kisebbrendűségi érzés. Horváth Tibor (1910–1972) művészettörténész, régész, a Szép Szó munkatársának emlékei szerint ilyenkor elkeseredett, mondván: „még ebben a játékban sem sikerül nyernem.”

Márta természetesen mindenről értesült, ami a beteggel történt. Tudta, hogy a lap munkatársai, Bak doktorral együtt, december 2-án meglátogatták Szárszón, s reménykeltő híreket közöltek a nővérei gondozására bízott költővel. Ezért lehetett másnap olyan váratlan és megsemmisítő érzés számára, amikor Fejtő Ferenc telefonon arra kérte: nyomozza ki Gáspár Zoltán címét, hogy levigyék őt Attila temetésére. „Úgy értettem, hogy azt mondtad… – Igen – felelte Fejtő. Egypercnyi hallgatás után csak ennyit kérdeztem: – Öngyilkosság? – Igen. – Elejtettem a kagylót.”

Vágó Márta éppúgy, mint József Jolán, csak jóval később értette meg, milyen kötelezettség hárul rá azzal, hogy koronatanúként kell szerepelnie a költő „saját, igaz pörénél”. De előbb mindkettejüknek el kellett végeznie a hosszan tartó, gyötrelmes „gyászmunkát”. Márta befejezte megkezdett analízisét dr. Hajdu Lilinél – majd néhány éven belül, immár pszichoanalitikusan képzett szakemberként, folytatta önmegértést célzó stúdiumait. Romboló Ösztön a Legujjabb [!] Lélektani Vizsgálatok Tükrében [sic] című tanulmányában hivatkozott is József Attilára, aki azt mondta egyszer, hogy „idővel a bérmálás és konfirmáció előkészítése helyett valami rövid pszichoanalízis-félét kellene bevezetni a pubertás kezdetén, kötelező formában, ösztön és tudat rendezése céljából.” Sőt, Róheim Géza (1891–1953) primitív törzsek között végzett pszichoanalitikus etnológusi vizsgálataira is célzott – noha annak idején – a költővel ellentétben – nem szerette Róheimet. Tehát a jelek szerint már korai, tudományos jellegű munkáiban is vezekelni próbált.

Lengyel Andrástól tudjuk, hogy 1940-ben tekintélyes német nyelvű szaklap közölte Mitnitzky-Vago Martha Ethos, Hypokrisie und Libidohaushalt című pszichoanalitikus tanulmányát, melynek szövegét a József Attilától tanult módszerrel építette föl. A német nyelvű értekezésről négy évvel később Gyömrői Edit írt recenziót a The Psychoanalytic Quarterly 13. számában, Edith Ludowyk Gyoemroei néven. Lengyel szerint „Az ismertetés pikantériája nyilvánvaló, hiszen a szerző is, a recenzens is számos József Attila-vers ihletője volt, s nem feltételezhető, hogy kölcsönösen ne tudtak volna egymásról, egymás irodalomtörténeti szerepéről – méghozzá magától a költőtől. Valószínű egyébként, hogy személyesen is ismerték egymást. […] De a nagy szerelemmel való szembenézés (s a szerelemben való önmegértés) még hátra volt.”

Harmincnyolc éves korában kísérelte meg Vágó Márta, hogy irodalmi eszközökkel is földolgozza a veszteség okozta traumáját, miután rájött, hogy élete legnagyobb tévedését követte el, amikor kétszer is elszalasztotta annak a lehetőségét, hogy a nagy formátumú költő igazi társa lehessen. Bűnbánó verseit (Szonett; Az eltávozotthoz) Illyés Gyula közölte a Magyar Csillag 1943. május 15-iki számában. Kéziratban maradt, Imádság című, Istent megszólító költeményéből is érdemes pár sort idézni: „De miért kívánom oly nagyon létedet? / Hogy legyen végtelen szeretet? / És jóság, biztonság, örök élet, / Minden, amit csak kívánni lehet. / Attila is legyen, legyen a fiad, / És éljen, ne halt volna meg, / Mert ha meghalt, akkor Te ki vagy? / Tehetetlen, és a gonosz az erősebb. / Ezt nem bírom, nem bírom, ez rettenetes, / Mindaz a borzasztó, ami volt, ne legyen igaz!” [Kiemelés: V. A.]

Önmardosó őszinteségű memoárját 1942-ben, Budapest bombázása idején, a bármikor bekövetkezhető vég tudatában vetette papírra, de nem akarta publikálni. „Csak halálom után jelenhet meg” – írta a kéziratra, mert úgy érezte, nem bírná elviselni, hogy más is elolvassa, amit intim kapcsolatukról írt. De annyian sürgették, hogy adja végre közre József Attila hozzá írt leveleit és saját emlékeit, hogy a sokféle szempontból újra meg újra átdolgozott szöveg eredetijét elkeseredésében széttépte. Csak 1967-ben próbálta ismét föleleveníteni a velük történteket – s akkor sem minden kétely nélkül. „Az emlékek akkor elevenebbek voltak, mint ma. Utóvégre kötelességem kiszolgáltatni az egészet, úgy ahogy van. Mégis, igen nehéz elhatározás ez. Sokat gondolkoztam. Hagyjak ki belőle? Válasszak álnevet? Tartsam magam elé, mint kis maszkot a betűk jellemeinek jelmezes menetében? Vagy álljak ki – talán vezeklésül is – ily meztelenül közéjük? Szokatlan dolog, magánéletünkből egy-egy villanásra a nyilvánosság elé rántott ismerősöket, magamat is, így, ennyire nyíltan megmutatni. Úgy érzem, mintha csukott szemmel szakadékba lépnék” – írta könyve bevezetőjében.

Szerencsénkre, Márta asszonyban győzött a pszichoanalitikushoz méltó igazságérzet és a koronatanúi elhivatottság. Az általa tartott tükör nélkül nem ismerhettük volna meg – a szocialista bálvány után – az életszerű József Attilát, sorsának valódi tétjeit és bonyolult belső világát.

 

KOZMUTZA FLÓRA (1905–1995)

Az utolsó „kedves nő”, akiről leendő asszonyaként fantáziált József Attila, Szondi Lipót (1893–1986) sorsanalitikus pszichiáter fizetés nélküli gyakornoka volt. A vele egykorú, gyönyörű megjelenésű, szikrázóan okos, hűvösen távolságtartó teremtés bölcsész doktorátussal rendelkezett és gyógypedagógusnak készült. Professzora megbízásából Rorschach-teszteket készített híres írókkal, művészekkel. Ebben a minőségében ismerkedett meg 1936 decemberében Illyés Gyulával (1902–1983), későbbi férjével, majd egy hónappal később József Attilával, akit Sándor Kálmán író – Luca korábbi férje és a Révai Éváért vetélkedők „győztese” – hozott magával az ismert írónő, Dánielné Lengyel Laura (1877–1954) irodalmi szalonjába, hogy Kozmutza Flóra – akibe ekkortájt maga is szerelmes volt – költőbarátjával is elvégezze a lélektani vizsgálatot.

József Attila nagy kedvvel látott hozzá a szimmetrikus ábrákat kirajzoló tintapacák „értelmezésébe”, noha tisztában volt azzal, hogy különös asszociációival, ötleteivel olyan lelki mélységeit mutathatja meg a válaszait szorgalmasan jegyezgető lánynak, amelyek összefüggéseiről még magának sem lehetett tudomása. Az imponálni vágyó költő – aki azonnal beleszeretett Flórába – olyan sokféle, ihletett és bizarr választ adott az egyes képekre, hogy csak az ötödik tábláig jutottak el, annyira kifáradtak a szokatlanul elhúzódó vizsgálat során.

A befejezetlen teszt volt az a hivatkozási alap, amelyet József Attila éppúgy megragadott az újratalálkozásra, mint barátja-riválisa: Illyés Gyula, aki szintén első látásra lett szerelmes Flórába, de házasemberként el kellett fojtania a lányért hevülő érzéseit. József Attila viszont már második találkozásukon feleségül kérte Flórát, s utolsó életesélyként vetette bele magát ebbe a szerelembe. Mindez megriasztotta lányt, de képtelen volt „ellenállni az ostromnak” – és a neve ihletésében született versek is imponáltak neki, noha úgy érezte, ő csak „eszköze” egy rejtélyes alkotáslélektani folyamatnak, melynek az a célja, hogy ezek a költemények létrejöjjenek. Valódi kilétét azonban a mindennapokban homály fedte, mert a múzsa így akarta. Titkon ugyanis Illyéshez vonzódott, de nem mutathatta ki érzelmeit, mert a férfi még „Muca” házastársa volt, noha ekkoriban már külön élt asszonyától.

Flóra nagyra becsülte József Attila költészetét, s igyekezett az érzelmeit is viszonozni, de csak mint segítőkész jó barát és a művészetek szerelmese. Zavarba hozta a költő vehemens udvarlása, s a benne működő kétirányú érzelmi késztetés szívizomgyulladás formájában, pszichoszomatikus betegségben nyilvánult meg. A kórház után – ahol a költő naponta meglátogatta – előbb a Mátrában, majd Tihanyban lábadozott. Bár Flóra mindkét helyen szívesen találkozott volna udvarlójával, József Attila egyik helyen sem merte meglátogatni – mert valójában félt tőle.


Forrás: cultura.hu

A lány szívélyes, mégis hűvös hangú levelei alapján kétségbe vonta, hogy őszintén vonzódik hozzá, és valóban hozzámenne-e feleségül. Sőt egynémely elszólásából azt is megérezte, hogy a húzódozó lány máshoz vonzódik, és páratlan intuícióval arra is rájött, hogy riválisa ezúttal is a hajdani kedves „bátyó”, Illyés Gyula, akivel 1934 óta – mióta őt küldték ki (szerinte helyette) a moszkvai írókongresszusra – haragot tartott. Csak akkor békültek ki újra – Flóra közvetítésével – amikor a belső bizonytalanság és a kétely miatt zavart állapotba került József Attilát 1937. július végén újra beutalták a Siestába, ahol immár a fölgyógyult lány látogatta őt szorgalmasan.

1937. november 2-án – Illyés születésnapján – tudta meg a költő, hogy orvosai befejezettnek nyilvánították kezelését, s másnap Balatonszárszóra küldik, nővérei ápolására bízva felépülését. József Attila – miután magához tért a bejelentés okozta sokkon – magához rendelte régi barátait, akiktől időközben eltávolodott: Kodolányi Jánost, Szabó Lőrincet és Illyés Gyulát, és kibékült velük. Flóra ekkor már a beteg sürgetésére – és Illyéssel is megegyezve erről – igent mondott tervezett házasságukra, de a skizofrénia diagnózissal (félre)kezelt József Attila nem hitt sem az orvosok, sem a barátok, sem Flóra biztatásának. Végül maga mondott le az elképzelt családi teljességről – átengedve választottját annak, „ki méltóbb lesz hozzá”.

Tudjuk: a szárszói tragédia után valóságos tetemrehívás áldozataivá váltak mindazok, akikről a közvélemény úgy gondolta, hogy szerepet játszottak József Attila végzetében. A „boszorkányüldözés” pszichózisára emlékeztető tömeghangulat Illyés Gyulát és Flórát is a bűnbakok népes táborába sorolta. Flóra a friss gyász idején ki akart vándorolni Brazíliába – ahol nagy szükség volt gyógypedagógusokra –, mert minél messzebb akart kerülni ettől a tragédiákkal terhes országtól, ahol személyében maga is üldözötté vált. Végül azonban Illyés iránti szerelme legyőzte benne a menekülési ösztönt.

Sokáig csak titokban találkozhattak, s amikor a férfi elvált, végre összeházasodtak. Ezt követően mindvégig az asszonynevét használta, így sokan nem is sejtették, hogy azonos József Attila utolsó múzsájával. Férje azonban költőként megszenvedte a helyzetet, hiszen – maga írta naplójegyzetében: „Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá kezét.”

Azt is Illyés naplójából tudhatjuk, mennyire megrázta Flórát Vágó Márta 1975-ben megjelent könyve József Attiláról. Pedig ő maga már sokkal korábban megírta – eredeti naplójegyzetei alapján – saját emlékeit a költőről, elsősorban leánya, Illyés Mária (1941), a későbbi művészettörténész számára, hogy legalább ő és családja tisztán láthassa kapcsolatát a halála után ünnepelt költővel. Férje is tudott a készülő memoárról, de tudatosan nem akarta elolvasni, nehogy korlátozza feleségét a részletek fölelevenítésében. Nem is jelent meg az emlékirat Illyés életében – akárcsak naplójegyzetei, amelyeket az özvegy és lánya publikált később nyolc kötetben, a Szépirodalmi Könyvkiadónál.

Talán Flóra asszony emlékirata sem vált volna publikussá, ha a család irodalomtörténész barátja, Domokos Mátyás nem biztatja arra az özvegyet, hogy legalább egy kis példányszámú, kizárólag az irodalomtörténészek számára hozzáférhető kötetben tegye közzé emlékeit és azt a negyvenöt levelet, amelyet József Attila írt neki, s épségben megmaradt a háborús ostrom után. Flóra 1980-ban vette elő följegyzéseit, mert olyan élmények érték, amelyeket nem volt képes másképp földolgozni.

„Azt reméltem, hogy az elmúlt évtizedek alatt eltűnnek vagy legalább elhalványodnak a hármónkat – József Attilát, Illyés Gyulát és engem – érintő – bántó hiedelmek, félreértések. De még a durva rágalmak sem csitultak el. […] …néhány éve csak, hogy Illyés Gyula postán, aláírás nélküli nyílt levelezőlapot kapott, újságból kivágott nagybetűkkel, a következő szöveggel: JÓZSEF ATTILA GYILKOSA. […] Írásom legfőbb indítéka az, hogy letörlődjék férjemről a »bélyeg«, amit olyan igazságtalanul ütöttek rá.”

Ötven évvel a szárszói tragédia után Illyés Gyuláné – immár megözvegyülve, s a tisztázás szándékával – közreadta József Attila utolsó hónapjairól címmel eredeti, naprakész följegyzésein alapuló emlékiratát és kettejük megmaradt levelezését. A pszichológus-gyógypedagógus szerző e dokumentum-értékű memoárban a költő „betegségét” is új megvilágításba helyezte, visszamenőleg is megkérdőjelezve a József Attilát hajdan kezelő orvosok téves diagnózisát. S ez a kései publikáció – ha sokat kellett is várni rá – egyenértékűnek tekinthető a másik intellektuális múzsa, Vágó Márta sok félreértést tisztázó emlékiratával.

 

EISLER KLÁRA (1910–1965)

Eisler Mátyás kolozsvári főrabbi és neves orientalista leánya 1936-tól röntgenasszisztensként dolgozott a budai Siesta szanatóriumban, ahol szolgálati lakása volt. Már 1937 első hónapjaiban bizalmas kapcsolatba került József Attilával, akit ekkor – a botrányosan végződő Gyömrői-analízis után – idegösszeomlással kezeltek. Kapcsolatuk fél évvel később mélyülhetett el, amikor a költőt másodjára is beutalták a Siestába, de akkor már skizofrénia diagnózissal.

A vers- és zenekedvelő lányról meglehetősen keveset tudunk; fennmaradt levelei alapján azonban úgy tűnik, a költő pontosan ilyennek képzelhette az ideális nőt: érzékeny, megértő, önzetlen, a másikért minden áldozatra kész, vele tökéletesen azonosuló, önbizalmat erősítő lény volt. Becsky Andor (1898–1978) színházszervező, irodalomtörténész A kolozsvári lány című portréjában a zaklatottságig érzékeny és megértő teremtésnek ábrázolja Klárát, aki rajongott a költő verseiért, és „hajlandó volt minden más leány helyett örök hűséget esküdni József Attilának. Lobogó, kicsit sörényes fekete haj, kreol arcbőr, gyorsan táguló, izgatott pupillák. Minden ízében igen hevesen mozgó, mondhatnám egyfolytában rohanó ember volt a kolozsvári leány. Gyors ingerlékenység, olykor a megszállottságig és látomásokig tevékeny láz jellemezte.”

Klára fönnmaradt levelei arról tanúskodnak, hogy a költő a szanatóriumban sem nélkülözte a gondoskodó női figyelmet. (Olyannyira nem, hogy amikor az őt meglátogató Vágó Márta nem hagyta, hogy leteperje őt a kórházi ágyon, azt mondta: „Hát akkor megcsallak az ápolónővel. Azok azért vannak itt, különben hogy lehetne meggyógyulni?”

Ha nem is kell szó szerint értenünk ezt a „fenyegetést”, az izgató lehetőség talán szanatóriumi híve odaadó levelei alapján fogalmazódott meg a költőben. Mindenesetre egy 1937. augusztus-szeptember táján írt üzenetben Eisler Klára természetközeli, gyógyító élményre csábította a versei alapján megszeretett, sápadt, csenevész testű költőt: „Attilám édes, szép a parkunk, napsütésben, a csendes ebédutáni órákban csodálatosan érzi magát benne az ember. – Milyen rendes dolog volna, ha átjönne holnap ebéd után, ha 1–½ 2 tájban jön, meghívom jó ebédre is. Én shortra öltözöm és elfekszem egy félreeső zugban. Maga is tehet, amit akar, nagy a park. Magára fér a levegő! – Szeretném, ha a szabad levegőn és körülöttem lenne! – Jelzem, eshet is, – akkor is adok asylumot az én Attilámnak.”

Klára nevét azonban a két szanatóriumi tartózkodás közti, első levele tette maradandóvá, amelyet a szárszói tragédia után József Jolán a költő kabátjának zsebében talált meg. Tudniillik a levélíró látomásszerűen megjövendölte – vagy „a halál angyalaként” mintegy „módszertanilag” kijelölte – József Attila halálának módját.

„Atilla [!] esemény lettél életemben s nem tudok Reád könnyek nélkül gondolni, csakúgy, mint Apám halálára, akinek jelenvalósága rég emlékké vált s mégis felsír minden álmomban és ölelésemben. – Úgy fájsz nekem, édes kicsi fiam, hogy olyan kicsi és sápadt vagy, és ha mindig melletted lennék, azt hiszem, mindig sírnék, mert nem látlak. […] Tegnap este Nálad voltam és betekintettem a szekrényedbe és az üres volt. Tudod, mit láttam a szekrényben? Egy ingnek a lehulló, elszakadt karját, mint egy eltemetett emberét! Azóta sírok!”

Lehetséges, hogy a költő – aki élete utolsó periódusában minden hétköznapi dologban rejtett összefüggéseket keresett, s utolsó sétáján is magánál hordta Klára levelét – valamilyen túlvilági üzenetet olvasott ki belőle? Úgy tűnik, mintha csak a jelre várt volna, hogy megtegye azt, amire már régóta készült. Csak az öngyilkosság mikéntjét bízta az utolsó percig a véletlenre.

Valachi Anna: “A nő számomra rejtély” – József Attila asszonyai

Noran Libro, 2013

Forrás: hir24

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>