Dózsa György, a martalócvezér – Az 1514-es parasztháború mítosza és a történelmi realitás

Dózsa György mitikus alakjává lett nemzeti történelmünknek, sőt irodalmunknak is, a szolgasorban tartott, kiuzsorázott parasztok vezéreként a kizsákmányoló-sarcoltató nemesség ellen hősies harcot vívó, majd ezért kínhalált szenvedő heroikus népvezér századokon át az elnyomottak számára például szolgáló legendává lényegült.

A történelemben nem ismeretlen jelenség ez, hasonlóképp vált szimbolikus figurává, egyfajta mítosszá Spartacus, az ókori Róma ellen forduló rabszolgavezér is. Talán kiábrándítóan hat, de a históriai tények ez esetben is másról szólnak, mint az utókor által kreált mitológia és romantikus értelmezési törekvések. Ugyanis a Dózsa-felkelés nem a jobbágyi nyomor és kilátástalanság miatt tört ki, s a vezér korántsem volt olyan hiteles történelmi személyiség, mint amilyen kép róla a köztudatban a mai napig él. A kortársi megítélés szerint a törvényes rend ellen lázadó martalócvezér volt.

Mátyás halála után a rendi-nemesi erők a királyi hatalom fölé kerekedtek, s ennek volt velejárója, hogy a jobbágyság felett is hatékonyabban kívánta érvényesíteni befolyását a nemesség. A Jagelló-korban (1490-1526) a nemesi támadás egy erősen differenciálódott, de korántsem nyomorgó paraszti társadalmat érintett. Ennek vezető rétege a megelőző évtizedek gazdasági-kereskedelmi sikerei és anyagi gyarapodása révén megnövekedett öntudatra és látókörre tett szert. A fokozódó mobilitás jeleként a legtehetősebbek belenőttek a polgári rendbe, sőt nem ritkán előkelő pozíciókat vívtak ki maguknak az őket befogadó szabad királyi városokban is. Kifejezésre juttatták társadalmi presztízsüket a földesúri joghatóság alatt álló mezővárosok módosabb gazdái is. Ezek a 15. század folyamán ténylegesen önállósodtak, hiszen a földesúri adó lerovása ellenében gyakorlatilag önkormányzattal rendelkeztek, belső ügyeikben szabadon dönthettek.

Nos, ezt a megnövekedett öntudatú és a polgárosodás útján elinduló parasztságot érte 1490 után a nemesi támadás, amelyre a további előrelépési lehetőségeiben megtámadott paraszti társadalom élesen reagált. Ahhoz azonban, hogy a helyi jellegű ellenállási törekvésekből országos ribillió válhassék, maga a nemesi-klerikális elit teremtette meg a kereteket és lehetőséget egy kirívóan ügyetlen politikai lépésével. Miként az közismert, X. Leó pápa 1513-ban keresztes hadjáratot hirdetett a török ellen, s annak vezetésével az őt megválasztó konklávén legfőbb riválisaként fellépő Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érseket bízta meg. Bár a királyi tanácsban a török ügyekben szakértő bárók tiltakoztak az előkészítetlen, dilettáns és időszerűtlen vállalkozás ellen, Bakócz 1514. április 9-én mégis keresztülvitte a bulla kihirdetését. Így 1514. május elejére már mintegy 40 ezer paraszti keresztes gyülekezett az ország különböző helyein felállított táborhelyeken. Bakócz a keresztesek fővezérévé Székely Dózsa György egykori nándorfehérvári lovastisztet nevezte ki, aki seregével délkeleti irányba indult, hogy elérve a déli országhatárt, felvegye a harcot a törökökkel. Erre azonban nem került sor, hiszen már az Alföldön atrocitások történtek, így Bakócz a paraszthad és a nemesség összecsapásainak hírére május 15-én, arra hivatkozva, miszerint a keresztesek „vakmerően és szentségtörően megrohanták a nemesek kúriáit, s becsületes emberek házait és otthonait, dolgaikat és javaikat felprédálják”, leállította a toborzást. A parasztok azonban nem engedelmeskedtek a tiltásnak, s a pattanásig feszült légkörben május 23-24-én sor került az első jelentősebb fegyveres összecsapásra Báthori István temesi ispán és Dózsa seregei között. Ezzel lényegében megkezdődött a parasztháború.


Az érsek átadja Dózsa Györgynek a pápa által megáldott zászlót

A felkelés törzsterületei az alföldi marhatenyésztő és kereskedő, valamint a hegyalja vidéki bortermelő és forgalmazó mezővárosok voltak. E mezővárosokban – miként fentebb már utaltam rá – öntudatos és jómódú parasztpolgárság élt, az itteni lakosság papjai és tanítói vezetésével tömegesen csatlakozott a keresztes hadhoz. A mezővárosokból származtak a felkelés ideológusai is, az obszerváns ferencesek, akik már régóta ingerülten reagáltak a társadalmi igazságtalanságokra, ostorozták a fényűző, sokszor nyíltan vallástalan egyháznagyok életmódját, hirdették az evangéliumi szegénység és egyenlőség eszményét és a „kegyetlen dúsok” ellen folytattak kérlelhetetlen agitációt. Arról is meg voltak győződve, hogy a török nem más, mint Isten büntetése, amit az ország vezetői idéztek bűneikkel a szegény közösség fejére. Ez a később mind a katolikus, mind a protestáns teoretikusoknál fontos szerephez jutó gondolat 1514-ben a ferenceseknél jelentkezett nagy hangsúllyal. Ráadásul, miután a nemesség évszázadokon keresztül minden terhet a jobbágyok vállára rakott azon a címen, hogy ő a hazát vérével védelmezi, a keresztes hadjárat szervezésével ezt a feladatot is jobbágyaira hárítja.

A parasztfelkelés a különféle érdekek mentén megosztott nemességet azonnali, közös fellépésre késztette. A Dózsa vezette fősereg sorsa 1514. július 15-én Temesvár falai alatt teljesedett be: Szapolyai János erdélyi vajda 20 ezer főnyi hada előtt a harcokba belefáradt parasztok letették a fegyvert. A vezetőket néhány nap múlva iszonyú kegyetlenséggel kivégezték. „Székely Györgyöt először is tüzes vassal megkoronázták, azután még élve, meztelenül, a lábainál fogva megkötözve, saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak, s akiket hol tréfásan, hol komolyan bestiáknak szólított, fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a testet négyfelé vágták, és a bitófára kifüggesztették” – szól a királyi beszámoló.


A kivégzés

A parasztfelkelés leverését követően 1514 októberében rendi országgyűlést tartottak. A diéta végzései elsősorban a lázadók megbüntetésével és a nemesség kártalanításával foglalkoztak. Ami a büntetést illeti, rögzítették: „Ámbár mindazokat a parasztokat, akik természetes uraik ellen felkeltek, mint árulókat, főbenjáró büntetéssel kellene sújtani, nehogy azonban annyi vér folyjon, és a parasztság (amely nélkül a nemesség nem sokat ér) egészen kipusztuljon”, csak a vezetőket, felbujtókat, a gyilkosokat és erőszakoskodókat ítélték halálra. „Mindazonáltal, hogy ennek az ő árulásuknak az emléke és időleges büntetése maradékaikra is átszálljon és átmenjen, és hogy minden emberkor megtudja, hogy mekkora bűntény az urak ellen fellázadni”, a felkelésben részt vett parasztoktól megvonják a szabad költözés jogát, és ezek „az ő földesuraiknak föltétlen és örökös szolgasága alá legyenek vetve.” Pontosan meghatározták a jobbágyterheket is, ami azt jelentette, hogy az addig elterjedt általános gyakorlatot kodifikálták. Eszerint minden jobbágy és zsellér tartozott urának évi 1 forint adót fizetni, heti 1 nap robotot teljesíteni, a föld terméséből pedig kilencedet (ez a termény és jószág 10%-át jelentette) adni. Megtiltották továbbá, hogy jobbágyi származású pap püspökké legyen, s a parasztokat és hajdúkat eltiltotta a fegyverviseléstől, csonkítással fenyegetve a lőfegyvert rejtegető parasztot.


Bessenyei Ferenc mint Dózsa György 1970-ben

A történeti realitás azonban az, hogy az 1514. októberi országgyűlés megtorló intézkedései dacára a hatóságok meglehetősen vontatottan nyomoztak a bűnösök után, s nem fegyverezték le a parasztságot. Semmiféle jel nem mutat ugyanis arra, hogy ezt a törvényt valaha is végrehajtották volna. E tiltást ugyanis a gyakorlatban nem is alkalmazhatták mindaddig, amíg az egyik földesúr által a másik rovására elkövetett ún. hatalmaskodások megszüntetéséről a központi hatalom gondoskodni nem tudott. Az 1514 és 1526 közötti időszak mindennapjai is telve vannak ilyen, néha csak jelképes, de sokszor véres, kegyetlen hatalmaskodási esetekkel. Márpedig a hatalmaskodás, más mozgósítható földesúri erőszakszervezet híján, elképzelhetetlen volt fegyveres paraszti tömegek részvétele nélkül, miként ezt okleveles adatok ezrei bizonyítják. Papíron maradtak azok a törvények is, amelyek eltörölték a szabad költözési jogot és heti 1 napban határozták meg a robotkötelezettséget. A nemesség leginkább az okozott anyagi károk megtérítéséért indított eljárások iránt mutatott érdeklődést, s már csak ezért sem állott érdekében a minél szélesebb körű megtorlás.

Végezetül le kell számolnunk egy máig élő legendával: a honvédő jobbágy mítoszával, illetve a Dózsa-féle felkelés és Mohács között ok-oksági kapcsolatot feltételező, teljességgel irreális és történelmietlen koncepcióval. Széles körben elterjedt nézet szerint az 1526. évi tragédia egyik fő oka az volt, hogy hogy az 1514-től megrémült nemesi elit előbb lefegyverezte, majd a legnagyobb veszedelem idején nem merte hadba hívni a honvédelem vágyától égő parasztságot. Miként azt Szakály Ferenc Mohács című alapművében már 1975-ben (!) megállapította, a jobbágyot sem a 16. század elején, sem később a honvédelem ügye országos általánosságban egyáltalán nem érdekelte. A paraszt konkrét és szimbolikus értelemben vett horizontja a falu határa és annak közvetlen környéke volt. Az ország veszedelme számukra azt jelentette, amely a „szűkebb hazát”, azaz az országnak csak egy szűk régióját fenyegette. Évszázaddal Mohács előtt, és évszázadokkal Mohács után is ennek a lokális értelemben vett községnek a fenyegetettsége váltja ki a paraszt önvédelmi reflexét, alkalmasint nemcsak a török, hanem a császári zsoldos és a hajdúk, illetve a magyar végvári katona ellen is. 1456-ban Kapisztránnak a közvetlen fenyegetettségben élő szerémségi parasztságot sikerült csak a törökellenes harcra mozgósítania, s értelemszerűen szóba sem jöhetett az, hogy például az ország középső vagy északi régióiból toborozzanak paraszti katonaságot. Ráadásul egy jobbágyi, képzetlen katonákból álló hadsereg felállítása a profi, jól kiképzett janicsárokat és szpáhikat tömörítő oszmán reguláris sereg ellenében a kollektív öngyilkosság egyik formája lett volna magyar részről.

Nem mellesleg a nemesség mind 1521-ben Nándorfehérvár ostromakor, mind 1526-ban Mohács előtt fegyverbe szólította a jobbágynépet is. 1526-ban márciustól július végéig az egész jobbágyság egyötödének, július végétől augusztus 5-éig felének hadba hívását tervezték, majd augusztus 5-én már az egész parasztság behívásáról szól a királyi parancs. Végül a keresztes hadjáratból semmi sem lett: a jobbágy aligha vágyakozott arra, hogy ingyen munkaerő és ágyútöltelék legyen egy olyan küzdelemben, amelyről egy évszázadon keresztül azt hallotta, miszerint az az urai dolga.

A fentebb mondottak tükrében tehát aligha szükséges bizonygatnunk, hogy 1514 voltaképpen egy nagyon tragikus, de teljesen felesleges epizód volt a magyar történelemben. A kor Európájában mindenütt hasonló módon léptek fel a nemesek és a privilegizált rendi erők a lázadó parasztokkal szemben. A megtorlás is azonos volt: kerékbe törés, karóba húzás, tüzes fogókkal történő ízekre szaggattatás. A jó évtizeddel későbbi mohácsi csatavesztés és a Dózsa-féle parasztlázadás leverése között pedig semmiféle ok-okozati viszony nincsen. Az Oszmán Birodalom mind gazdaságilag, mind katonailag és demográfiailag nagyságrendekkel múlta felül a középkori Magyar Királyság rendelkezésére álló erőforrásokat.

Lipusz Zsolt

Forrás: magyarvagyok.info

1 hozzászólás a(z) Dózsa György, a martalócvezér – Az 1514-es parasztháború mítosza és a történelmi realitás bejegyzéshez

  1. A t ö r t é n e l e m nem más , mint – néhány preparált kődarabból ” erőszakkal” kikövetkeztetett feltételezések ill. többnyire kitalált események sorozata, amelyek az éppen regnáló politikai kurzusnak megfelelnek.
    Oszt passz.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>